Karmikus szerelem

"Megismerkedünk valakivel. Nem tudjuk miért, de mágnesként vonzódunk hozzá. A szemébe nézünk és elbizonytalanodunk. Nem tudjuk hova tenni az ismeretlen ismerőst, mégis érezzük, valami összeköt minket.

„Nem találkoztunk már valahol?” – ezt a kérdést valószínűleg százszor és ezerszer hallottad életed folyamán, és nem biztos, hogy csak egy férfi szájából hangzott el, mert jó „csajozós” dumának tűnik. Biztosan veled is előfordult már, hogy egyes emberek „olyan ismerősnek tűntek”, és egyszerűen nem tudtad hova tenni őket. Gondolkoztál már azon, mi lehet az oka annak, hogy egyesekkel rögtön azonos hullámhosszon vagy, mások viszont az idegeidre mennek, bármit is tesznek? Igen, vannak olyan emberek, akik lehozhatják a csillagokat az égről, akkor is érdektelenek, illetve, akkor sem tudjuk megkedvelni őket, míg vannak olyanok, akikkel első pillanatban már megtaláljuk a közös hangot. A léleklátók szerint előző életeid szereplői ők, akik most hatással vannak mindennapjaidra.

Ezek az emberek valamilyen hatással voltak ránk előző életünk valamelyikében, de lehet, hogy a kapcsolat nem úgy alakult, nem annyi ideig tartott, mint azt vártuk. Ilyenkor megmarad a vágy, és átmegy egy következő életbe, ahol, ha lehetőség van rá, a két lélek megpróbálja öntudatlanul megélni a régmúlt vágyakat. Ez a karmikus kapcsolatok alapja. Az előző életekben megélt közös emlékek és élmények hatására sok a közös vonás, ezért a felek már az első találkozáskor úgy érezhetik, hogy nagyon jól ismerik egymást. Azonban ezek a kapcsolatok gyakran működésképtelenek. Ennek oka, hogy a vágy kialakulásának idején, előző életükben más személyiségekként vonzódtak egymáshoz, és nem biztos, hogy feltámad ugyanaz az érzés ebben az életünkben is. A belső kötőerők miatt azonban a kapcsolatnak létre kell jönnie. Ha akarjuk, ha nem.

Sajnos, az igazi megtalálása azért nem olyan egyszerű, mert nem tudatosul bennünk, hogy pontosan mit is keresünk. Általában mindenki a saját kultúrájában kialakult sémák, gyerekkori élmények vagy későbbi beteljesült vagy beteljesületlen szerelmek alapján keresi a tökéletest. Létrehozunk egy ideált, és minél több elemből gyúrjuk össze, annál borzasztóbban sikerülnek kapcsolataink, és egyáltalán nem biztos, hogy jól érezzük magunkat az illetővel. Az elején persze minden tökéletesnek látszik, de csak addig, amíg el nem múlik a szerelem. Idővel azonban lehull a fátyol, a rózsaszín köd eloszlik a szemünk elől, és rájövünk, hogy nem ő az, akit kerestünk. Rosszabb esetben a kötődés miatt inkább vele maradunk, pedig sokkal, de sokkal jobban járnánk, ha tovább keresnénk, és nem adnánk fel.

Ha a sorsod szerint hagyod alakulni az életedet, és nem sürgetsz semmit, az élet szinte át fog préselni egyik kapcsolatból a másikba, míg a tökéletes el nem jön. Igaz, a sors néha tréfát űzhet veled, mert talán éppen akkor akad az utadba az igazi, amikor csapzottan, fáradtan, agyonhajszolva tartasz hazafelé a munkahelyedről. De ez mind lényegtelen…

Felmerülhet a kérdés, mikor ismered meg? Ez általában mindenkinél változó, de valószínű, hogy akkor, amikor egyáltalán nem is számítasz rá. Tehát a lényeg: ne keresd, legalábbis a külvilágban ne!

Magadban kell megtalálnod, belül kell vágynod rá. Ha szerencsés vagy, nem kell 50 éves korodig várni, de ne feledd, ilyen szerelem az életben csak egyszer van!

A karmát nem szabad összekeverni a sorssal. A karma cselekedetet jelent, de magában hordozza a tetteinkben, gondolatainkban, beszédünkben jelen lévő erőt és annak következményeit. „Ma az vagy, ami voltál, és az leszel, amit most teszel.” Hogy jobban megértsd: a dolgok nem véletlenül esnek meg velünk, és ha valami jó dolog történik, az egyáltalán nem biztos, hogy csupán a jó szerencse műve volt.

A lélekpárok nagy találkozása

Amikor közelebbi kapcsolatba kerültök egymással, nagyon különös, szinte megmagyarázhatatlan érzések fognak el, még akkor is, ha a fiú / lány egyáltalán nem az eseted. Ellenállhatatlan vonzalmat érzel, olyan, mintha elveszítenéd az önkontrollodat. Ez megtörténhet már rögtön az első alkalommal, de jellemzőbb, hogy csak több találkozás után fogod érezni. Egyértelmű, hogy szerelmet még nem érzel, hacsak nem vagy az a megrögzött „szerelmes típus”. A lábad azonban elgyengül, a szíved dobogása felgyorsul, és bizsergető érzés járja át az egész testedet. Olyan mélyen érint meg, hogy rögtön az összes féltett titkodat meg szeretnéd osztani vele, és mellette maradni örökre.

Szóval, már az első pillanat is különös. Tudjuk, hogy ismeretlen emberrel állunk szemben, mégis érezzük, hogy ő egészen más, mint a többi. Hiába van másoknak vonzóbb külseje, lehengerlőbb humora, szárnyalóbb intellektusa, nem menekülhetünk, szívünk nem ereszti őt. Az esetek többségében nem ismerjük fel találkozásaink karmikus jelentőségét, de ha jobban megismerjük egymás személyiségét, érzéseit, múltját sok-sok emlék felderenghet. Deja vu... Ki ne ismerné azt a pillanatot, amikor tudja, érzi: "ez már megtörtént egyszer". Senki sem tudja a magyarázatot. Egyes feltételezések szerint a deja vu-k nem mások, mint közös múltunkból feltörő emlékképeink, amelyek sötétben világító lámpásokként szolgálnak minket életünk bonyolult labirintusában.

Ettől kezdve az életed gyökeresen megváltozik. Biztonságban érzed magad, és előző kapcsolataiddal ellentétben itt nem játszol szerepet, nem lesz több hazugság. Félszavakból is érted a másik megnyilvánulásait, és bár még csak rövid ideje vagytok együtt, mégis olyan, mintha már ezer éve ismernétek egymást. A kapcsolat tehát a lehető legharmonikusabban alakul. Az egyesülés iránti vágy irányít, és ezt meg is kapod a lélekpárodtól. Felszínre tör az ösztön-én, szabadon, korlátok nélkül tudod megélni vele azokat a dolgokat, amelyek ösztönösek – ilyen a szórakozás, evés-ivás, szexualitás.

A szerelmesek nem felejtik el egymást. Akik egykoron sokat jelentettek egymásnak újra találkoznak majd. Egy későbbi életükben. Talán sikerül majd megoldaniuk azokat a problémákat, amelyeket korábban lezáratlanul hagytak. Talán jóvátehetik, hogy bántották egymást. Nem, nem fognak egymásra emlékezni. De érezni fogják, hogy ők ketten összetartoznak, s láthatatlan köldökzsinórjaik erősebbek mindennél. Túlságosan könnyű feladat lenne emlékezni arra, hogy kétszáz évvel ezelőtt megbántottuk a másikat. Könnyű lenne azt mondani: sajnálom. A megoldás egyetlen útja, hogy a jelenben átéljük a másoknak okozott bánatot minden fájdalmával együtt. Ezáltal felismerjük tettünk következményeit és - jó esetben - soha többé nem teszünk már ilyet. Ez a karma törvénye, amely elől bármennyire is rúgkapálunk, nem térhetünk ki.

Honnan tudhatjuk, hogy karmikus kapcsolatunk van valakivel?

Elsősorban a vonzódás erejéből. Amennyiben a múltban szépen éltünk együtt, számíthatunk arra, hogy a jelenben is kiegyensúlyozott kapcsolatot alakíthatunk ki társunkkal. Ha viharos szerelmi életünk volt, hasonló nehézségekre számíthatunk azért, hogy megoldjuk azokat a problémákat, amelyeket korábban nem tettünk meg. Minél nagyobb nézeteltérések voltak közöttünk a múltban, a jelenben annál nagyobb lesz a vonzódás.

Tehát, tanulnunk kell, tetszik vagy sem. Ha nem oldjuk meg korábban vétett hibáinkat újra és újra szembe kell néznünk velük. Ha bántottunk valakit, ugyanazt a fájdalmat kell elviselnünk később. Nem büntetésként, sokkal inkább egyfajta lehetőségként, leckeként kell felfognunk az eseményeket. Életeken át egymást tanítjuk, és karmikus adósságaink koloncként csüngenek nyakunkon, amíg nem látjuk tisztán az ok és okozati összefüggéseket. A folyamat lényege a tanulás, amely egyre jobban és jobban elmélyíti a két ember közötti kapcsolatot, mígnem tökéletessé válik.

"A szeretet, amely véget ér, csak a szeretet árnyéka. Az igazi szeretet kezdet és vég nélküli."

(Hazrat Inayat Khan)

Forrás:  https://thesecret.hu/karmikus_szerelem_diamyne

Duálpárok-A Tökéletes illeszkedés törvénye

Duálpárok...Tarr Dániel cikke összefoglalja, amit erről tudni érdemes...


A Tökéletes illeszkedés törvénye
- Dual Pairs – The Law of Perfect Match -



Minden ember a lelke mélyén arról álmodik, hogy megtalálja élete tökéletes párját, akire minden tekintetben rábízhatja életét, sorsát, végzetét. A meseirodalom telis-tele van az ilyen tökéletes tündérpárok történeteivel, akik megannyi próbatétel árán el is nyerik egymás szerelmét. Érdemes ezekből a mesékből tanulni. Látni és felismerni, hogy a szerelmes párok nagyon komoly megpróbáltatások, és komoly belső változás árán válhatnak egymás tökéletes kiegészítőivé. Senki sem kapja készen a tökéletességet, azért küzdeni, harcolni, tenni kell. A szerelemben is.


Minden madár társat választ…

Mindenki tudja, hogy az ember, társas lény. Ha nem éri gyermekkorban valami káros torzító hatás, akkor ösztönösen vonzódik a többi ember társaságához, később pedig az emberek egy bizonyos csoportjához. Ez a természetes vonzódás egyre fokozottabb erővel, és egyre koncentráltabban gyűrűzik be, mígnem egészen fókuszált módon egyetlen emberre vetül. A „párunkra”, arra az egyetlen emberre, akit a Föld hat és fél milliárd embere közül magunknak társnak választunk. Kicsit messzebbről nézve ezt a folyamatot, hihetetlen és szinte irracionális ez a folyamat. Hogyan lehetséges, hogy ennyi, de ennyi ember közül jószerével mindenki megtalálja a lelki társát, akivel megoszthatja életét?

Tudjuk, hogy az Antarktisz jeges, sötét hidegében a Császárpingvinek százezrével bújnak össze, hogy meg ne fagyjanak, a halászatból visszatérő párok mégis megtalálják egymást a hihetetlen hangzavar, nyüzsgés és tömeg ellenére. Az etológusok azt vallják, ez a minden egyedre külön-külön jellemző egyedi hang alapján történik. Valóban így lenne? És ha igen, mi az a teljesen bizonyos jel, ami alapján mi emberek ismerjük fel valódi párunkat ebben a hihetetlen emberi kirakodóvásárban?


Lélektársak és duáljaik

A spirituális irodalom egyik ókori gyöngyszemében, Platón Lakoma című dialógusában olvashatjuk azt a mítoszt, hogy az emberek a teremtés küszöbén még gömbszerűek voltak, két fejjel és négy karral. Erejük hatalmas és osztatlan volt, bölcsességük és lelki harmóniájuk az istenekéhez hasonló. Ettől a hatalomtól félve, Zeusz a főisten egy villámmal kettéhasította az embert, így az két fél-emberre szakadt, akik az eredeti ember fele természetét örökölték. Innentől született meg az emberek új fajában a vágyódás, a keresés belső kényszere: hogy mindenki érzi, lénye nem teljes. A kiegészülés, a teljesség iránti vágy hajt bennünket a párkeresésben. Mert emlékezünk, milyen egyé vált harmóniában élni egy másik felünkkel, aki mi magunk vagyunk. A „duálok” (vagy diádok) azok a lélekpárok, akik valóban egymás tökéletes felei, akik valaha „egy test - egy lélek” voltak, most azonban kettéhasítva két testben járják a világot, egymást keresve.

A mítosz szerint Zeusz megbánta tettét, és hogy segítse a meghasadt ember újraegyesülését, megajándékozta az emberiséget a nemiséggel. Így a meghasadt párok jobban felismerhetik elszakadt részüket, a nemi szervek segítségével pedig újra egyesülhetnek, még ha ez az egyé válás csak ideiglenes és átmeneti lehet. Ezt jó tudni: hogy a nemi vágy, az erotikus vonzalom egy másik nem iránt, ugyanúgy a lelki vágyódás egyik fajtája. Lelki értelemben minden vágy és vonzerő a tökéletesség, a teljesség keresésének egyik formája.



Úttalan utakon

Amikor valaki a párját keresi, valójában tökéletes lelki társát, a duálját szeretné megtalálni. Akivel élete révbe ér. Ha a mesék útmutatóira gondolunk, azt találjuk, hogy ehhez nyakunkba kell venni a világot, útnak kell indulni. Minden embernek át kell kelnie az Óperenciás tengeren, önmaga belső világának hét határán, hogy szívébe zárva az örökéletű tündérországban ráleljen szíve szerelmére. Ez a képes beszéd azt meséli el, hogy a keresés egyszerre kívül és belül, lelkünk dimenzióiban is zajlik. 

A legritkább esetben fordul csak elő, hogy duálpárunk szobánk ajtajának küszöbén üldögél. Vagy legalább is ahhoz, hogy a szomszéd lányban, gyermekkori játszótársunkban felismerhessük őt, nagy utat kell bejárni.

Az emberek ma félnek attól, hogy az első szerelmükkel alapítsanak családot, vagy kezdjenek közös életet. Ott a hamis bizonytalanság, hogy „mi van ha…” Ha van jobb, okosabb, szebb, gazdagabb? Csak kevesen tudják utazásuk előtt, hogy a jóság, okosság, szépség, gazdagság belülről születik, a közös gondoskodás, egymással törődés gyümölcseként. Ma sokan ezt kívülről, készen szeretnék kapni. Megvásárolni szeretnék - ha lehet; szépséggel, okossággal, vagy azzal amijük éppen van. Csakhogy bármit is kapjon vagy szerezzen az ember kívülről, az mindig félkész és tökéletlen lesz. Tökéletlen lesz az első, a második, a harmadik, a huszonharmadik párkapcsolatunk is. Kezdetben. Mert duálpárokat készen kapni nem lehet. Sokan csak akkor ismerik fel ezt, amikor már nagyon sok utat bejártak, amikor nagyon sok párkapcsolatban csalódtak, amikor már nagyon megszenvedték a valódi társ hiányát. Ilyenkor talál vissza oly sok kereső lélek legelső igaz szerelméhez, akiben mindig is minden megvolt ahhoz, hogy egymás tökéletes társai legyenek. Ha dolgoznak a kapcsolatukon, magukon és ezáltal egymáson is.



Duálpár vagy lelki társ?

Honnan tudhatom, hogy „párom”, élettársam, férjem, feleségem, barátom, barátném duálpárom-e? Nem az elnevezés, és mégcsak nem is az együttélési forma határozza ezt meg. Hanem a belső bizonyosság érzése. Hogy tudom. Azt érzem és élem meg vele, hogy nem kell más. Hogy eltűnt a hiány. Nem szenvedek semmilyen külső körülménytől, mert a legfontosabb megvan számomra, ami embernek megadatható: egy másik ember szíve és lelke, élete és kegyelme. Ha azt érzem, hogy mindenemben osztozom és feltétel nélkül  osztozhatom a másik felemmel: örömömben, bánatomban, felismeréseimben, fel-nem ismeréseimben, és csak elfogadást, szeretetet és megértést kapok, mert nincs nézet-eltérés, kioktatás, és leckéztetés, akkor tudom, hogy lelkem a másik tenyerén pihen.

Ez az állapot persze az út vége, a beteljesült emberi kapcsolatok leírása. Az út idáig nagyon sok buktatón és girbegurba útvesztőn át vezet. Amikor két lélek egymásban társra lel, egymást választják, akkor a tökéletesedés vágyát választják. A kiegészülés,és kiteljesedés ígéretét adják egymásnak. 

Azt a fogadalmat, hogy egymást segítve, művelve, alakítva, boldoggá teszik egymást. Ez az ígéret pedig súlyos következményekkel jár. Mert egymást ápolni és terelgetni kell, javítani és jobbá tenni, a közös felismerések útján. 

És ebben a közös munkában kezdetben sok lehet a súrlódás, a fúrás-faragás. Hiszen a kiálló, szúró-bántó, sértő részeket tompítani, csiszolni kell. Mint amikor egy kőfaragó mester a durva sziklatömbből szobrot kezd faragni, az első metszéseket egy ütvefúróval teszi. Csak amikor már a szobor alakjai kibontakoznak akkor tér át finomabb szerszámok használatára, és csak amikor a szobor már szinte kész, akkor jön a csiszolópapír majd a puha bársony a felfényesítéshez.

Csak azt bántjuk igazán, akit szeretünk. Aki fontos nekünk. A legtöbb ember, mégis elmenekül az első fúrások láttán. Mert hite meginog. Hogy nem lehet duálom az, aki velem ily módon bánik. Pedig gyakran így esnek meg a legelső szárnycsapások, ahol a lélek angyalszárnyai végre kibomolhatnak az anyag durva fogságából. Persze a súrlódás mértéke minden pár esetében más és más. Nem szükségszerű, hogy a duálpárok keményen bánjanak egymással, bár általában kezdetben így van ez.

Egy vagy több?

Mindenkit izgat a kérdés, hogy a világon valóban csak egyetlen ember lehet tökéletes párom, duálom? Ha a platóni mítoszhoz fordulunk válaszért, ott azt találjuk, hogy az emberek közötti különbözőség a meghasadt természetből fakad. Azaz a széthasított, tökéletlen emberi állapotból fakad, hogy nem illeszkedik minden ember jól a másikhoz. Eredeti természetünk szerint minden ember tökéletes párja lehet bármelyik másik embernek. 

Ebből az is következik, hogy elvben minden emberpárból válhat tökéletes duálpár is, ha van elegendő idejük és kitartásuk egymás képéhez illeszkedő formára faragni a másikat. 

Egyes ókori népeknél, mint mondjuk a spártaiaknál a férfiak és a nők nem maguk választották egymást, hanem a vének osztották ki őket egymásnak. Ez sok természeti népnél, vagy archaikus társadalomban a mai napig így van. Azaz az így egymást társul kapó lelkeknek pont az a feladatuk, hogy megtanuljanak jó férjei és feleségei lenni egymásnak, hogy megtanulják hogyan tegyék boldoggá kapcsolatukat, másik felüket, hogyan válhatnak egymás duáljaivá.

A mi társadalmunkban, gyakorlatban persze nem véletlenszerűen választunk, és nem is kapjuk magunk mellé készen rendelten azokat a lelki társakat, akikkel a tökéletes lelki harmónia megvalósításán dolgozunk majd. Mi választunk. Belátásunk szerint a lehető legjobban. Ha figyeljük a lelkünk mélyén zajló folyamatokat, felismerhetjük mit jelez szívünk nekünk. Lehet-e Ő? Talán? Ennyi bizonyosság éppen elég.


forrás: www.tarrdaniel.com