Duálpárok-A Tökéletes illeszkedés törvénye

Duálpárok...Tarr Dániel cikke összefoglalja, amit erről tudni érdemes...


A Tökéletes illeszkedés törvénye
- Dual Pairs – The Law of Perfect Match -



Minden ember a lelke mélyén arról álmodik, hogy megtalálja élete tökéletes párját, akire minden tekintetben rábízhatja életét, sorsát, végzetét. A meseirodalom telis-tele van az ilyen tökéletes tündérpárok történeteivel, akik megannyi próbatétel árán el is nyerik egymás szerelmét. Érdemes ezekből a mesékből tanulni. Látni és felismerni, hogy a szerelmes párok nagyon komoly megpróbáltatások, és komoly belső változás árán válhatnak egymás tökéletes kiegészítőivé. Senki sem kapja készen a tökéletességet, azért küzdeni, harcolni, tenni kell. A szerelemben is.


Minden madár társat választ…

Mindenki tudja, hogy az ember, társas lény. Ha nem éri gyermekkorban valami káros torzító hatás, akkor ösztönösen vonzódik a többi ember társaságához, később pedig az emberek egy bizonyos csoportjához. Ez a természetes vonzódás egyre fokozottabb erővel, és egyre koncentráltabban gyűrűzik be, mígnem egészen fókuszált módon egyetlen emberre vetül. A „párunkra”, arra az egyetlen emberre, akit a Föld hat és fél milliárd embere közül magunknak társnak választunk. Kicsit messzebbről nézve ezt a folyamatot, hihetetlen és szinte irracionális ez a folyamat. Hogyan lehetséges, hogy ennyi, de ennyi ember közül jószerével mindenki megtalálja a lelki társát, akivel megoszthatja életét?

Tudjuk, hogy az Antarktisz jeges, sötét hidegében a Császárpingvinek százezrével bújnak össze, hogy meg ne fagyjanak, a halászatból visszatérő párok mégis megtalálják egymást a hihetetlen hangzavar, nyüzsgés és tömeg ellenére. Az etológusok azt vallják, ez a minden egyedre külön-külön jellemző egyedi hang alapján történik. Valóban így lenne? És ha igen, mi az a teljesen bizonyos jel, ami alapján mi emberek ismerjük fel valódi párunkat ebben a hihetetlen emberi kirakodóvásárban?


Lélektársak és duáljaik

A spirituális irodalom egyik ókori gyöngyszemében, Platón Lakoma című dialógusában olvashatjuk azt a mítoszt, hogy az emberek a teremtés küszöbén még gömbszerűek voltak, két fejjel és négy karral. Erejük hatalmas és osztatlan volt, bölcsességük és lelki harmóniájuk az istenekéhez hasonló. Ettől a hatalomtól félve, Zeusz a főisten egy villámmal kettéhasította az embert, így az két fél-emberre szakadt, akik az eredeti ember fele természetét örökölték. Innentől született meg az emberek új fajában a vágyódás, a keresés belső kényszere: hogy mindenki érzi, lénye nem teljes. A kiegészülés, a teljesség iránti vágy hajt bennünket a párkeresésben. Mert emlékezünk, milyen egyé vált harmóniában élni egy másik felünkkel, aki mi magunk vagyunk. A „duálok” (vagy diádok) azok a lélekpárok, akik valóban egymás tökéletes felei, akik valaha „egy test - egy lélek” voltak, most azonban kettéhasítva két testben járják a világot, egymást keresve.

A mítosz szerint Zeusz megbánta tettét, és hogy segítse a meghasadt ember újraegyesülését, megajándékozta az emberiséget a nemiséggel. Így a meghasadt párok jobban felismerhetik elszakadt részüket, a nemi szervek segítségével pedig újra egyesülhetnek, még ha ez az egyé válás csak ideiglenes és átmeneti lehet. Ezt jó tudni: hogy a nemi vágy, az erotikus vonzalom egy másik nem iránt, ugyanúgy a lelki vágyódás egyik fajtája. Lelki értelemben minden vágy és vonzerő a tökéletesség, a teljesség keresésének egyik formája.



Úttalan utakon

Amikor valaki a párját keresi, valójában tökéletes lelki társát, a duálját szeretné megtalálni. Akivel élete révbe ér. Ha a mesék útmutatóira gondolunk, azt találjuk, hogy ehhez nyakunkba kell venni a világot, útnak kell indulni. Minden embernek át kell kelnie az Óperenciás tengeren, önmaga belső világának hét határán, hogy szívébe zárva az örökéletű tündérországban ráleljen szíve szerelmére. Ez a képes beszéd azt meséli el, hogy a keresés egyszerre kívül és belül, lelkünk dimenzióiban is zajlik. 

A legritkább esetben fordul csak elő, hogy duálpárunk szobánk ajtajának küszöbén üldögél. Vagy legalább is ahhoz, hogy a szomszéd lányban, gyermekkori játszótársunkban felismerhessük őt, nagy utat kell bejárni.

Az emberek ma félnek attól, hogy az első szerelmükkel alapítsanak családot, vagy kezdjenek közös életet. Ott a hamis bizonytalanság, hogy „mi van ha…” Ha van jobb, okosabb, szebb, gazdagabb? Csak kevesen tudják utazásuk előtt, hogy a jóság, okosság, szépség, gazdagság belülről születik, a közös gondoskodás, egymással törődés gyümölcseként. Ma sokan ezt kívülről, készen szeretnék kapni. Megvásárolni szeretnék - ha lehet; szépséggel, okossággal, vagy azzal amijük éppen van. Csakhogy bármit is kapjon vagy szerezzen az ember kívülről, az mindig félkész és tökéletlen lesz. Tökéletlen lesz az első, a második, a harmadik, a huszonharmadik párkapcsolatunk is. Kezdetben. Mert duálpárokat készen kapni nem lehet. Sokan csak akkor ismerik fel ezt, amikor már nagyon sok utat bejártak, amikor nagyon sok párkapcsolatban csalódtak, amikor már nagyon megszenvedték a valódi társ hiányát. Ilyenkor talál vissza oly sok kereső lélek legelső igaz szerelméhez, akiben mindig is minden megvolt ahhoz, hogy egymás tökéletes társai legyenek. Ha dolgoznak a kapcsolatukon, magukon és ezáltal egymáson is.



Duálpár vagy lelki társ?

Honnan tudhatom, hogy „párom”, élettársam, férjem, feleségem, barátom, barátném duálpárom-e? Nem az elnevezés, és mégcsak nem is az együttélési forma határozza ezt meg. Hanem a belső bizonyosság érzése. Hogy tudom. Azt érzem és élem meg vele, hogy nem kell más. Hogy eltűnt a hiány. Nem szenvedek semmilyen külső körülménytől, mert a legfontosabb megvan számomra, ami embernek megadatható: egy másik ember szíve és lelke, élete és kegyelme. Ha azt érzem, hogy mindenemben osztozom és feltétel nélkül  osztozhatom a másik felemmel: örömömben, bánatomban, felismeréseimben, fel-nem ismeréseimben, és csak elfogadást, szeretetet és megértést kapok, mert nincs nézet-eltérés, kioktatás, és leckéztetés, akkor tudom, hogy lelkem a másik tenyerén pihen.

Ez az állapot persze az út vége, a beteljesült emberi kapcsolatok leírása. Az út idáig nagyon sok buktatón és girbegurba útvesztőn át vezet. Amikor két lélek egymásban társra lel, egymást választják, akkor a tökéletesedés vágyát választják. A kiegészülés,és kiteljesedés ígéretét adják egymásnak. 

Azt a fogadalmat, hogy egymást segítve, művelve, alakítva, boldoggá teszik egymást. Ez az ígéret pedig súlyos következményekkel jár. Mert egymást ápolni és terelgetni kell, javítani és jobbá tenni, a közös felismerések útján. 

És ebben a közös munkában kezdetben sok lehet a súrlódás, a fúrás-faragás. Hiszen a kiálló, szúró-bántó, sértő részeket tompítani, csiszolni kell. Mint amikor egy kőfaragó mester a durva sziklatömbből szobrot kezd faragni, az első metszéseket egy ütvefúróval teszi. Csak amikor már a szobor alakjai kibontakoznak akkor tér át finomabb szerszámok használatára, és csak amikor a szobor már szinte kész, akkor jön a csiszolópapír majd a puha bársony a felfényesítéshez.

Csak azt bántjuk igazán, akit szeretünk. Aki fontos nekünk. A legtöbb ember, mégis elmenekül az első fúrások láttán. Mert hite meginog. Hogy nem lehet duálom az, aki velem ily módon bánik. Pedig gyakran így esnek meg a legelső szárnycsapások, ahol a lélek angyalszárnyai végre kibomolhatnak az anyag durva fogságából. Persze a súrlódás mértéke minden pár esetében más és más. Nem szükségszerű, hogy a duálpárok keményen bánjanak egymással, bár általában kezdetben így van ez.

Egy vagy több?

Mindenkit izgat a kérdés, hogy a világon valóban csak egyetlen ember lehet tökéletes párom, duálom? Ha a platóni mítoszhoz fordulunk válaszért, ott azt találjuk, hogy az emberek közötti különbözőség a meghasadt természetből fakad. Azaz a széthasított, tökéletlen emberi állapotból fakad, hogy nem illeszkedik minden ember jól a másikhoz. Eredeti természetünk szerint minden ember tökéletes párja lehet bármelyik másik embernek. 

Ebből az is következik, hogy elvben minden emberpárból válhat tökéletes duálpár is, ha van elegendő idejük és kitartásuk egymás képéhez illeszkedő formára faragni a másikat. 

Egyes ókori népeknél, mint mondjuk a spártaiaknál a férfiak és a nők nem maguk választották egymást, hanem a vének osztották ki őket egymásnak. Ez sok természeti népnél, vagy archaikus társadalomban a mai napig így van. Azaz az így egymást társul kapó lelkeknek pont az a feladatuk, hogy megtanuljanak jó férjei és feleségei lenni egymásnak, hogy megtanulják hogyan tegyék boldoggá kapcsolatukat, másik felüket, hogyan válhatnak egymás duáljaivá.

A mi társadalmunkban, gyakorlatban persze nem véletlenszerűen választunk, és nem is kapjuk magunk mellé készen rendelten azokat a lelki társakat, akikkel a tökéletes lelki harmónia megvalósításán dolgozunk majd. Mi választunk. Belátásunk szerint a lehető legjobban. Ha figyeljük a lelkünk mélyén zajló folyamatokat, felismerhetjük mit jelez szívünk nekünk. Lehet-e Ő? Talán? Ennyi bizonyosság éppen elég.


forrás: www.tarrdaniel.com

Az ember két élete

Ha ma körbenézünk bármelyik forgalmasabb utcán, azt találjuk hogy, szinte kifogástalan külsővel szebbnél-szebb emberek vonulnak fel és alá a sűrű tömegekkel. Mindenki törekszik a lehető legjobban ‘kinézni’, és a megjelenés, a külső, mágikus illúziójával szinte mámoros varázslatban tartja a legtöbb embert. Testépítés, szolárium, divatos öltözet, tetszetős viselkedés. Első látszatra mindenki a ‘tökéletességre’ törekszik, és első látásra szinte semmi sem hiányzik: a tökéletes megjelenés, divatos öltözet, és a napi sztárpletykák kurrens történései. Boldog vagy, a másikban látod életed hiányzó felét – fehérített fogak, edzőteremben edzett izmok, szex-csatornákból ellesett tornászmutatványok. A ‘boldogság’ csak úgy repíti a történéseket, míg egyszer csak el nem illan a biokémiai illúzió, és hirtelen, teljesen nem várt módon üresnek és öncélúnak tűnik az egész. Vajon miért? Mi az ami hiányzik? Tarr Bence László szavait idéztem. 


A régiek szerint az élet két síkon zajlik: van egy külső tér, az úgynevezett exo-terrae, ahol az életesemények történései, az élet mindennapos dolgai esnek meg velünk, ahol az élet puszta történés, lefutás. És van egy benső tér, a lelki élet világa, az úgynevezett ezo-terrae, ahol az élet valódi történései, valódi lenyomatai keletkeznek.

Úgy vélem mindenki tudja és érzi jól, hogy akárhány dolog is essen meg vele a világban, valójában nagyon kevés az a ‘történés’ ami valóban számít, ami valódi nyomot hagy az emberen. A külső térben az élet valóban nem egyéb mint ‘tört-én-elem’. Csupa-csupa apró történés darabba, amelyeknek valódi súlya igen csekély.


Az egyiptomi halottaskönyv szerint, amikor valaki a túlvilágra távozik, szívét az Igazság mérlegére helyezik, hogy megmérjék cselekedeteinek súlyát. És ha a szíve könnyűnek találtatik, a túlvilági démonok ugrásra készen állnak, hogy felfalják nyomorult életét.

Az életnek éppen ezért az ezoterikus tanítások szerint egyetlen értelme van: az Igazság fényében súlyossá tenni azt.Ezt a szíve mélyén minden ember érzi. Érzi mikor hivatást, majd munkahelyet választ, amikor átéli az első vagy a sokadik szerelmet, vagy pusztán, amikor egy másik ember szemébe néz. Érzi és tudja, hogy mindennek súlya van… ezért kapja el oly hirtelen mindenki a tekintetét, amikor egy magánál mélyebb szempár tükrébe pillant. Ha ma a világba tekintünk, azt találjuk, hogy a legtöbb ember teljesen tanácstalan, és még csak az irányt sem ismeri, amikor gondolatai arra terelődnek, hogy mélyebb ‘értelmet’ keressen létezésének. Az életet kellő súllyal élni. Azt jelenti, hogy az életnek az egyént meghaladó valódi rendeltetése és célja lehet. És ezt a célt és értelmet szükségszerűen nem kell egy külső forrásból származtatnunk, hanem, mint több keleti vallásfilozófia állítja, saját magunk is rendelhetjük életünkhöz. Ennek ellenére, még mindig csak nagyon kevesen veszik maguknak a fáradságot, hogy életüket a benső világ megismerésén keresztül, a helyes súlypontok megtalálásával a megfelelő kerékvágásba tereljék. És ez így is volt, amióta Világ a Világ. Ezért kevesek birtoka az ezoterikus gondolkodás.


Amikor egy másik ember szemébe nézel, ösztönösen megérzed milyen mélység lakozik benne. Hogy mi rejtezik a csinos mosoly, az elegáns öltözék, és az intelligens szavak mögött. Hogy a külső formák álruhája mögött, milyen titok rejtezik. Hogy a másik hová és meddig jutott a lélek titkainak feltárásában. A mélységet pedig, ösztönösen érezzük, és vonzódunk hozzá. Mert a mélység az, ami igazán megérint, ami megihlet, aminek számunkra súlya van. Végső soron ezoterikus gondolkodónak lenni nem jelent egyebet, mint arra törekedni, hogy az életet benső értékeink feltárásával, azok mentén a leghívebben éljük.

Az ezoterikus út onnan indul, hogy az ember elhatározásra jut: benső életét kész feltárni és megismerni. Az út sokféle ösvényen át vezethet: a pszichológia, a filozófia, a vallás, a tudomány, végső soron az önismeret ösvényein át. Az út végül így is úgy is az ‘énség’ megismerésén túlnan vezet, ahol ott lakozik az emberben egy sokkal mélyebb, elzárt világ, amely az egyéniség meghaladásán keresztül a kollektív tudatosság, a valódi értelemben vett önmeghaladás, a transzcendenica irányába vezet. Ebben az egyén-feletti világban pedig ott rejtezi az egész emberiség ős-bölcsessége, minden-tudása, rejtett kincse. És aki rátalál ezen benső világra, és minden bölcsességének titkos aranyára, mint mondják, a halhatatlanságot és a tejességet nyeri el.

Mikor jártadban keltedben az utcán sétálva, félelem nélkül elkapod az emberek tekintetét, figyelj bensődre. Mit jelez? Érzed-e a másikban a mélység érintését? Ha a pillantás igéző, mámoros és teljes, ne habozz bátran megszólítani a másikat, mert valódi társra leltél. A rejtett benső világ közös élménye az, amely benneteket összeköt, és amelyre bármit is építeni érdemes. Amit nyerhetsz, emberi vágyad megnyugvást szomjazó örök keresésének elnyugvása, hazatérése. Mert VAN valódi révbe-érés, és VAN valódi hazatérés, de csak annak aki útra kél.


Indulj hát…


Forrás: www.tarrdaniel.com