"A Másik Felünket föl lehet ismerni a szeme csillogásából - az emberek az idők kezdete óta így ismerik föl az igaz szerelmüket." ( Paulo Coelho: Brida )
Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom. Ne siess, ne kapkodj, ne térj ki. Újraszüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy, mint régen.
Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, mert egyedül olyan iszonyatos. Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet másolni a voltot, mert már mások vagyunk...
Úszom a vízben: a múlt fájdalmas simogatása. Kék könnyek tava. Benne a mi szerelmünk, a mi könnyeink is. Benne a régi szép sudár árbocok, a régi vitorlák tükörképe. Kagylók a nyakadról. A viz csillogása szived csillogása. A szél hártyája a vizen: kezed nyoma. Lúdbőrzik a viz, mint a bőr. Mindenütt a mi tükörképünk. Mint a lidérc kóvályog a vizben, viz felett, a balatoni égen. A móló köveiben. Az utakon. A nádzizegésben. Szerelmünk itt jár, itt kisért, itt időz, igéz. Hordja ki a homokra a hullám szerelmünk szikrázó kavicsait. Nyomunk keresztalakban a homokban.
Ha a múltamra emlékszem, Te is öleled az életemet, belefonódtál, rám szőtted életed hálóját, beleszőtted a hitbe a szerelem fonalát!
Merre vagy? Hiányzol. Rettenetesen hiányzol.
Már régóta hiányzunk egymásnak. És mégsem a szokás, a betegség éltetett tovább. A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent. Kell, hogy kelljünk egymásnak. Hát kicsit kellessük magunk egymásnak.
Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Éljük egymásnak a napokat. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Költözzünk vissza egymásba.
Fáj a hiányod.
Úgy hiszem, szárnyverdesve, topogva, ágaskodva, szeretlek. Ha még vagy. Ha neked ez elég. Ha Te is így akarod.
Ha van még idő..."
Nagyapja, Gundel Károly éttermében, "éppen Krúdy Gyula bácsi asztala fölött" jött világra 1931. szeptember 9-én. 45 évvel később tragikus körülmények között halt meg. Baleset vagy öngyilkosság történt, találgatják ma is. Ám abban mindenki egyetért, Latinovits Zoltánnal, aki most lenne 80 éves, a magyar színjátszás egyik legnagyobb egyéniségét vesztettük el.
Megalkuvásra képtelen művész volt, aki - szavai szerint - megmaradt embernek, szigetnek, csodálkozónak, reménykedőnek, győzelemre törőnek, gondolkodónak, folyton keresőnek, "terepfelverőnek", lázadónak, életmentőnek, értelmezőnek, lassan bölcsülőnek, igazságkeresőnek, nevetőnek. A 18 éves fiú játékát látva Bajor Gizi megjósolta, hogy nagy színész lesz belőle, de csak kerülők után lépett a világot jelentő deszkákra: előbb volt asztalostanonc és hídépítő munkás, majd építészmérnöki diplomát szerzett. 1956-ban segédszínész lett Debrecenben, egy év múlva Miskolcra szerződött, ahol első színpadi találkozásukkor egymásba szerettek Ruttkai Évával.
Virágcsokor minden premierre
A Vígszínház legendás színésznőjét Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című darabjának három előadására
hívták meg a miskolci Nemzeti Színházba 1960 novemberében. Amint az esti fél 7-es próbán egymás szemébe néztek, elakadt a lélegzetük: Ruttkai szerint olyan érzés volt, mintha tükörbe nézett volna. A következő 16 évben minden premierje napján fél hétkor virágcsokrot kapott Latinovitstól "olyan gyönyörűséges sorok kíséretében, amelyektől megemelkedik, aki kapja." A premierkártyák sarkából sosem hiányzott a megismerkedésük időpontjára emlékeztető "18.30". A színésznő lakásában az egyik óra Latinovits halála után örökre fél hetet mutatott.
A végzetes vonat
Ruttkai Éva így idézte fel az 1960. november 17-i Miskolc és Hatvan közti vonatutat, amelyen végképp eldőlt a sorsuk: "Bejött hozzám ziláltan, csapzottan a kupéba. Hatvanig jött velem, sírt, könyörgött, térdre borult, és én még mindig nem vettem komolyan. Tetszett, szimpatikus volt, hatással is volt rám, még mindig nem éreztem azonban, hogy viszont tudnám szeretni, és az ő érzéseiben sem tudtam igazán hinni. Mondtam, szálljon le, adtam neki pénzt, hogy vissza tudjon utazni a következő vonattal. Ott állt a peronon, és egészen hunyorogva, zavartan, szinte kiszolgáltatottan kereste a vonatát. Ez az a pillanat, az a pillanat, amibe még mindig belesajog a szívem: ez a hunyorgás, ez a riadtság... ez volt az a pillanat, amikor egyszer csak halálosan beleszerettem." Ruttkai Éva elvált férjétől, Gábor Miklóstól, és 16 évig Latinovits Zoltán társa és játszótársa volt. 1963-ban Shakespeare Rómeó és Júliájának vígszínházi nézői érezték, hogy vibrál a levegő, mert a színpadon igazi szerelmesek játsszák, élik a klasszikus románcot. Később olyan darabokban és filmekben láthattuk őket együtt, mint Csehov Ványa bácsija és Krúdy Gyula Szindbádja, amelynek forgatásán a Huszárik Zoltán által teremtett légkörtől mindenki tehetséges volt és boldog.
Elvarázsolta a nézőket
Jancsó Miklós: Szegénylegények, Kovács András: Hideg napok, Falak, Révész György: Utazás a koponyám körül - még néhány film, amelyek alapján azok is megbizonyosodhatnak Latinovits kivételes tehetségéről, akik színpadon nem láthatták. Örkény István Tóték című darabjának Őrnagyát filmen és színházban is eljátszotta, utóbbiról nem maradt felvétel, de Thomas Mann Mario és a varázslójának körszínházi előadásáról igen: félelmetesen tökéletes Cipolla volt. Előadóestjein és lemezein Ady Endre, József Attila és mások költeményeit mondta, élte, ahogy senki más: recsegősre hallgatott bakelitkorongok mellett ma már cd-n és dvd-n is élvezhetjük összetéveszthetetlen versmondását.
"Igazságomból nem engedtem soha. Káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy a tehetségtelen és ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok" - e szavakkal zárta 1969-es Önarckép című írását. Utálta a felületességet, a hozzá nem értést, a felkészületlenséget, és ezt mindenkinek kíméletlenül a szemébe mondta. Nem csoda, hogy csak néhány évig játszhatott fővárosi színpadokon. 1971-ben Veszprémbe szerződött, ahol végre rendezhetett is, Németh László Győzelem és Gorkij Kispolgárok című drámáját vitte színre. 1973-as könyvében, a Ködszurkálóban megírta, milyen színházat akar. Nem engedték, hogy megvalósítsa álmait olyan alkotótársakkal - Huszárik Zoltán, Cserhalmi György, Garas Dezső -, akik hozzá hasonló elveket vallanak.
Bagó és Balaton enyhítette depresszióját
Egyre gyakrabban tört rá a depresszió, amelytől a Völgy utcai kórházban próbálták megszabadítani. Itt határozta el, kell egy kutya. Ruttkai Évával együtt úgy imádták Bagót, mintha csak a fiuk lett volna. Sétáik kedvéért Latinovits még érszűkülettől sajgó lábáról is elfelejtkezett. Bagó story című írását a puli ihlette, aki szinkronba és utolsó pesti színpadi szerepe, a betegsége miatt csupán kilencszer eljátszott A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című darab operettszínházi próbáira is elkísérte. Akárcsak Balatonszemesre, édesanyjához, Gundel Katalinhoz és nevelőapjához, Frenreisz Istvánhoz. Édesapja, Latinovits Oszkár ugyanis egy nappal Piki - felnőttként is ez volt családi beceneve - születése után elhagyta őket. Gyerekkorától nagyon szerette a Balatont, már 12 évesen profin vitorlázott - akárcsak később féltestvérei, Bujtor István és Frenreisz Károly -, de kosárlabdában is jó volt, 20 évesen a Haladás SE NBI-es csapatának tartalék játékosa lett.Baleset vagy öngyilkosság?
1976. június 4. Latinovits Zoltán Balatonszemesen pihent, napközben levelet írt Cserhalmi Györgynek. "A
depresszió vagy vélt depresszió ellustított, teljesen elpuhított. Tegnap még fél napot ágyban töltöttem. Ma végre nekiláttam a jógázásnak, favágásnak. Ezért ma jobban érzem magam. Most már mindennap háromszor megcsinálom a gyakorlatokat." Este sétálni indult az állomás felé. Ruttkai Éva szerint fel akart ugrani a lassító vonatra, ahogy gyerekkorában tette, de elvétette, és a kerekek alá esett.
A színésznő sohasem hitte el, hogy szerelme öngyilkos lett, ahogyan Latinovits édesanyja, a tavaly nyáron, 100 évesen elhunyt Tinka néni sem. Szigethy Gábor színháztörténész szerint is baleset történt, a Színészkirály nem készült a halálra - ellenkezőleg, tele volt tervekkel. Négy nappal később temették el Balatonszemesen, ahol 1984 óta múzeum őrzi emlékét. Ruttkai Éva 1976. június 4-től mindennap meggyújtott egy gyufaszálat, majd elfújta: 10 éven át, 1986. szeptember 27-én bekövetkezett haláláig gyűltek a kormos gyufaszálak egy üvegkehelyben.
"Hol van az a nyár?
Hol a régi szerelem?
Hol van az a nyár?
Átsuhant a szívemen.
Hol van az a tűz,
ami karjaidba űz?
Hol van az a láz?
Hisz a szívünk csupa gyász!..."
Ruttkai Éva & Latinovits Zoltán - Hol van az a nyár : http://www.youtube.com/watch?v=gwlxxGckuIs
Forrás: kiskegyed.hu , levelbonto.blog.hu
